2. nap

Másnap a megbeszélt időpont előtt találkoztunk. Felmálháztuk a kerékpárokat és elbúcsúztunk szállásadónktól... és a már tegnap bejárt útvonalon nekivágtunk az ŐRSÉG-nek. A Hársas-tóig ugyanazt az útvonalat tettük meg, mint előző nap. Mivel a tavat már előző nap körbejártuk, csak kerekezés közben csodáltuk meg a kelő nap sugaraiban úszó vízfelületet, és az azt körül ölelő erdőket.
Szinte egésznapi utunkra jellemző volt az, hogy aszfaltozott, ám többnyire kátyús, foltozott, egyenetlen felületű utakon vezetett, ahol alig-alig volt gépjármű forgalom. Az útvonalat szinte végig sűrű, zöldellő erdő szegélyezte, melyben gyönyörködhetett az, aki épp nem azzal küzdött hegynek felfelé, hogy a kilógó nyelvét nehogy bekapja az első kerék.

Na akkor leírom, amit láttunk és átéltünk.

Vagy mégsem? Hogy is lehetne bemutatni, pl. egy halláskárosultnak, Beethoven Örömódáját. Annak, aki nem volt itt a túrán, vagy nem ismeri az útvonalat, a látottakat? Az Örömóda kottáját megmutathatom, a tájat, az élményt leírhatom. De vajon azonos-e az élmény? Hogyan írjam le az erdő csendjét, melyet csak néha szakított meg egy-egy madár rikoltása, a zöldellő, élettől duzzadó fák, bokrok szépségét, azt az élményt, hogy tekerés közben csak saját zihálását, és a gumik megnyugtató surrogását hallja az ember? Azt a belső küzdelmet, amit a dombok, meredek emelkedők fizikális leküzdése okoz, a dombtetőn azt az érzést, hogy "akkor is legyőztelek"?

A Hársas-tó elhagyása után egy hosszú emelkedőn felküzdöttük magunkat az úteléágazáshoz. Itt szándékosan bekerült az útvonaltervbe egy kitérő: Apátistvánfa, Orfalui kör. Mondhatnám itt eltévedtünk: egy úttal később tértünk le a fenti látnivalók megtekintéséhez. Végül is ez nem jelentett plusz kitérőt, mert ha jól rémlik matekból: a kör kerülte mindig ugyanakkora. Az út itt dombra fel, dombról le jelleget öltött szinte a teljes körön át. Így jutottunk el Orfaluba hol megnéztük a 1823-ban épült Haranglábat, illetve a mellette található 2000-ben állított emléktáblát, amely az akkor élt lakosok neveit tartalmazza.
Következett Apátistvánfalva. Itt egy templomot néztünk meg (majdnem) belülről, ha nyitva lett volna, így csak a faluról, illetve a környező tájról maradt meg pár látnivaló emlékezetünkben, illetve fotón.

Innen "pihenés" következett, mert pár kilométeren át az út szinte simának volt mondható. De csak azért, hogy utána elérjünk a kör elejére ismét. Egy meredek domb leküzdését követően ismét kiértünk a Hársas-tó mellé, a kora reggel már leküzdött meredek domb aljára. Miután a csapatunk lemaradt része ismét utolért bennünket, és épp szusszantak volna egyet, de hogy ne legyen olyan jó kedvük megmutattam, hogy reggel itt kezdtünk el úgy igazán emelkedni... most újra irány fel: Na neeee!!!!! Na deeee!!!"

Miután ismét leküzdöttük az emelkedőket és visszaértünk oda, ahonnan lekanyarodtunk a "kis körre" elindultunk Őriszentpéter felé. Farkasfán a Főtéren álltunk meg, itt a Fa haranglábat, illetve az "Új templomot" tekintettük meg. A faluból kiérve megpróbáltuk megkeresni a Fekete-tó nevű, szigorúan védett tőzegmohalápot. Innen ered a Zala folyó, de a leírások alapján nem látogatható. Mi ennek ellenére megpróbáltuk felkutatni a helybeliek elmondása alapján. Felmentünk, elmentünk, nem találtuk. Azzal vigasztaltuk magunkat úgy sem látogatható. Szőcén is van tőzegmohaláp, majd ott megnézzük, mi is ez.

Következett Szalafő, illetve a mellette elterülő Pityerszer, ami az Őrségbe látogató turisták egyik legfontosabb célállomása. Ez egy, az eredeti helyén megőrzött házakból álló, domb tetejére épített "szer" (laza szerkezetű, eredetileg egyetlen család által lakott, kerítést nem ismerő házcsoport). Itt az 1700-as évekre jellemző állapotában tanulmányozható a régi Őrségre jellemző szabad beépítési forma és a boronákból (fagerendákból) épített kerített ház. A néhány házból álló szer gyönyörű tájon terül el, amely a testet és a lelket egyaránt felüdíti. Ide ebéd, illetve legmelegebb napszak magasságában érkeztünk. Úgy terveztük, mivel itt elég sok a látnivaló, és a látnivalók megtekintése egyben pihenés is. Megebédelünk, körülnézünk, majd úgy 1,5-2 óra múltán folytatjuk utunkat. Addig mindenki ehet-ihat kedvére, illetve nézelődhet, fotózhat. Megtekinthettük a Szabadtéri múzeumot. Legérdekesebb látnivalói voltak a Kontyosház, a tengerszemre emlékeztető tavacskák, illetve az emeletes, zsuppfedeles "kástu" (gazdasági épület) Aki erre jár, véletlenül se hagyja ki, megéri ezt a kis kerülőt, és párszáz forintos belépőt!

Pityerszertől már csillapodni látszottak a domborzati viszonyok a reggeli folyamatos fel-le útszakaszokhoz képest. Csak néha-néha ugrott be egy-egy meredekebb emelkedő. Így érkeztünk meg Őriszentpéterre, mely az Őrség fővárosába és az Őrségi Tájvédelmi Körzet központja. 9 szerből áll. Templom szeren megtekintettük és körbejártuk Római Katolikus Templomot, illetve a közelében található domboldalba vágott égetőkemencét. Kis pihenő után begurultunk a belvárosba, hogy egyéb látnivalókat is megtekintsünk. Pl. a Helytörténeti kiállítást. A kiállításra rátekintve elég szegényes volt, így senki nem akarta ezt szemrevételezni. Mivel igazán más látnivaló nem akadt, folytattuk utunkat Nagyrákos felé.

A faluban elgurultunk a Völgyhíd mellet. Erről megtudtam, a boltban való érdeklődés során, hogy ez a helyiek büszkesége. Nem akarok senkit megbántani, de nálunk Kaposváron az elkerülő út kapcsán elég sok hidat átadtak. Eleinte lehet még újdonság volt számunkra is az ilyen szerkezet. Az Őrségi túra előtt elkerekeztünk a Kőrőshegyi Viaduktot megcsodálni. Na kérem ez már valami! Ez igen...! A megszokottság kényszeréből adódóan így nem tudtam értékelni ezt a völgyhidat. Érdeklődtünk az alagút felől, ahonnan szép kilátás nyílna az alatta elterülő tájra. Miután elmondtam a többieknek, hogy ehhez csak egy "kicsit" felfelé kell tekerni.. érdekes módon szinte mindenki leszavazott. Vajon miért? Mindegy... gurultunk tovább a következő falubeli nevezetességhez a Kovácsműhely, és népi lakóházhoz, és a Boronaház, ami félkontyos, zsuppfedeles, oromfalas építésű. Itt már mást nem is néztünk meg.

A következő helységben, Pankaszon, a Szoknyás Református haranglábat láthattuk. Már aki fel bírt még jönni azon a tényleg kis dombon, amitől meg lehetett közelíteni a haranglábat. Megtudtuk, hogy ez a harangláb az Őrség legrégebbi haranglába, amit annak idején istenháza helyett építettek. Feltételezem ez olcsóbb volt, mint a templom.

Meg kell jegyeznem, hogy utunk során minden településen találtunk működő közkutakat, melyből a hiányzó vízkészletünket pótolni tudtuk. Vízminőség felelősnek Petit neveztük ki, aminek az alábbi oka volt. Egyszer haldarabokkal szennyezett vizet ivott ilyen csapból (csak egy kortyot!!!) és azt követően kissé finnyássá vált... alapos vízminőségi vizsgálatot végzett, minden kútnál, és csak így ajánlotta fogyasztásra a többieknek.

Ezt követően áttekerünk Viszákra. Itt egy Tűzoltókocsit néztünk meg, illetve amíg én fotózgattam, a többiek pihengettek. Pár kilométer után megérkeztünk, az erre a napra tervezett szállásadó falunkba, Őrimagyarósdra.

Igazán itt nem találtunk látnivalót, hacsak azt nem, hogy Őriszentpétertől már csapatunk több tagján érezhető, látható volt a fizikális fáradtság. Többen csak pihenőtől pihenőig tekertek (a fiatalság kajától-kajáig) és a látnivalókat is kihagyták. Mindegy... megkerestük szállásunkat, ami természetesen a falu végén volt és miért is ne a napi tekerés búcsúakkordjaként egy elég húzós dombról le... dombra fel-el zártuk a napot. A szállásunk egy kempingben volt. Se nem jobb se nem rosszabb, mint az átlagos faházas szállások. Amíg a tulajdonosra vártunk, akivel elintézhetjük a formaságokat, leültünk a recepció előtt, többen bevallották, hogy igen csak elfáradtak. (Látszott is rajtuk...) Az tény, hogy a több napos túránk során ez volt a leghosszabb és tán a leglátványosabb, egyben legnehezebb útszakasz. Miután elfoglaltuk szállásunkat, megegyeztünk egy időpontban és a farkaséhes csapattal elsétálunk egy közeli (szállásadónk szerint max. 800 méter) étterembe, hogy a jól megérdemelt vacsoránkat, esetleg sörünket, borunkat magunkévá tegyük. Bevallom nagyon jólesett a meleg, fárasztó nap után a langyos zuhany. Majd a találka után elsétáltunk a közeli vendéglőbe. Hát a "közeli" nagyon hosszúnak tűnt! Másnap, mivel erre vitt az utunk, lemértük és megállapítottuk, hogy az Őrimagyarósdi 800 méter AZONOS az SI szabványban számolandó 2.500 méterrel. Tehát a nap végére még egy 5 km-es gyalogtúrát is bevállaltunk. Hiába, az éhség nagy úr! Vacsora után jóllakottan a hazafelé út már nem tűnt olyan hosszúnak. Akkor most mi is van az SI-vel? Vagy találtunk egy rövidebb utat hazafelé? A szállásra visszaérve senkit nem kellett ringatni. Jó éjszakát!

Napi táv: 61,79 km.

3. nap

Ezen a napon korán ébredtünk. Megbeszéltük, hogy ketten Petivel visszamegyünk a faluban lévő boltba reggelit vásárolni, hogy ne kelljen a fáradtaknak újra megmászni a dombot. Mindenkinek, igénye szerint bevásárolunk. Visszaérve, a korai reggelit követően elindultunk a 3. napi látnivalók becserkészésére. Első úti célunk a Szőcei Tőzegmohaláp volt.

Szőcére is elég dombos út vezetett. A faluba beérve több helybelit is megkérdeztünk, mire nagy nehezen kiderült, hol is található ez a nevezetesség. A helyi ismertetőből megtudtuk, hogy tőzegmoha jégkori reliktum Magyarországon, tehát csak a hűvös mikroklímájú helyeket kedveli. A tőzegmohás láprétek nagyon ritkák nálunk, és sok jégkori reliktumnövény található rajtuk - például a tőzegeper, a harmatfű, és a zergeboglár. Ez a helyi ritkaságszámba menő látványosság mindenkinek tetszett, senki nem sürgette az indulást. Erdővel határolt sík, lápos rész (ami a szárazság miatt járható volt). Megint csak feledhetetlen élményt nyújtott... legalább is számomra.

Miután kigyönyörködtük magunkat, elindultunk az előző napi vacsorázó helyünk felé, Hegyhátszentjakabra, illetve az itt található Vadása-tóhoz. Elnevezése onnét ered, hogy a környéken sok volt a róka, ezek lyukakat ástak a patak mentén, így lett vad-ásta, Vadása-patak, illetve tó. Vize kristálytiszta, a környező erdőségek miatt tengerszemre emlékeztet, a tavat 12 forrás táplálja.

Viszonylag sima úton jutottunk el következő állomásunk színhelyére Felsőjánosfára. Itt megpihentünk, nézelődtünk a Millenniumi emlékparkban, majd következett az országban egyedülálló Újszülöttek parkja, mélyet 2000-ben alapítottak. (Mivel én a szokásos fotózás miatt lemaradtam, megbeszéltük, hogy ennél a parknál találkozunk. Az előremenő 7 főből egy sem találta meg! Pedig létezik, én még le is fotóztam... bizonyítéknak!) Érdekes volt a falu határában az a rész, ahol a falu nevét rakták ki virágokból, illetve az ŐRSÉG-et, az Őrség településeit felsoroló virágkompozíció.

Kis kitérővel megtekintettük Zalalövő nevezetességeit, úgymint: Salla római város romjait illetve a mellette álló múzeumot. A tárlatvezetőnk által elmondottakkal rengeteg új, és érdekes információhoz jutottunk. Következett a Tájház. Itt egy kedves néni fogadott minket. Látszott rajta, hogy örül a látogatóknak, és szívvel-lélekkel mesélt a korabeli tárgyakról, eszközökről, az életről, ahol még nem volt mobil telefon, televízió, ahol az emberek még EMBERKÉNT igyekeztek élni. Hosszasan regélt az akkori életről, melyek az ő fiatalságát idézhették fel benne. Csapatunk fiatalabb tagjai próbálták megfejteni, hogy a kiállított ezsközöket mire is használhatták. Közösen fejtettük meg egy-egy tárgy funkcióját. Lám-lám mire jó az öregek bölcsessége! A falu határában bekerekeztünk a Borostyán-tóhoz, amely 1.700 m hosszú. Érdekes, miután kiderült, hogy jelentős kitérőt kellene tenni a belépés miatt, senki nem akarta megnézni közelebbről.

Következő úticélunk Csöde volt. A faluba beérve megtaláltuk az Őrség talán legfiatalabb haranglábát. Itt hosszabb pihenő következett ebédidő lévén. A kulinális élvezetek kielégítését követően elindultunk Csödét, Kerkafalvával összekötő, a gépjárműforgalom elől elzárt betonúton. Ez az első nap megtapasztalt domborzati viszonyokra, erdős részekre emlékeztetett bennünket. Erősen dombos terepen, erdővel övezett keskeny betonúton tekertünk. Szerintem az adott nap egyik legszebb táját sikerült bejárnunk ezzel az útvonallal. A dombok leküzdésére fordított erőfeszítést feledtette velünk a látvány.

Kerkafalvára megérkezve bevártuk a lemaradtakat, majd kisebb pihenő után folytattuk utunkat. Ezt követően a szállásunkig, Magarszombatfáig, túl nagy élményről nem tudok beszámolni. Azokban a falvakban ahol volt egy-egy kisebb harangláb megálltunk lefotóztuk, majd tekertünk tovább. Talán ami említésre méltó lehet: Ramocsa és az itt elkövetett súlyos sörözés. Meleg volt, és "tikkadt szöcskenyájak legelésztek...", jaaaaa ez nem az. Szóval pihenő gyanánt: kocsma, kiülés a kricsni előtti padra, illetve lépcsőre. Deres sörös pohár kézbe és a harci induló elfújása után "laza csukló, merev könyék, így isznak a főnökömék" felkiáltással átmentünk a sörrel a kommunista oldalra: "be a szervezetbe"! Ami ismét szöget ütött gondolatainkban bennünk az Őrségi SI mértékrendszer. Ahogy a 800=2.500-al, itt felmerült, hogy a 1/2 liter sör vajon megvolt-e 1/2 liter, nagyon hamar elfogyott.

Magyarszombarfa előtt ismét egy húzós-hosszú és meredek domb követezett. Természetesen... szép, erdős környezetben. Erről nem is írok többet. Aki tudott feltekert, aki nem, feltolta. Fizika: ami felmegy, annak le is kell jutni („húde húúúú vagyok!!!). A hegymászás jutalma az azt követő lejtő. Legurultunk szinte Magyarszombarfáig. Én egy helybelitől való érdeklődés miatt lemaradtam a többiektől. Látom ám, hogy már másszák meg a faluból kivezető következő meredek dombot, csak azért mert rossz irányba mentek. Az áldott jó szívem! Utánuk kiabáltam, hogy ugyan má' ne erőlködjenek feleslegesen, amikor az igazi út a síkságon vezet! Szóval alig hogy irányba fordultunk megtaláltuk azt a látnivalót, amit kerestünk. A Nádfedeles parasztházat az egykori fazekas házat, mellette égetőkemencével, jelenleg védett lakóház együttest, ami egyben múzeum is. Itt érdekfeszítő, egyben részletes információkat kaptunk a vezetőnktől a régi "gerencsérek" (fazekasok) életéről, munkásságukról. A lelkes úriember annyira aprólékosan elmagyarázta a fazekasság rejtelmeit, hogy felmerült bennem a gondolat ezzel a tudással már képzett fazekasnak érezhetem magam, hazaérve nyitok egy műhelyt. Kér valaki az első mintadarabokból?

A múzeum megtekintését, szállásunk elfoglalása követte. Szóval megérkeztünk a Ginti Panzióba. Ez itt a reklám helye? Az eddigi éjszakai pihenőhelyeink sem voltak rosszak, de ez már megütötte a túrázáshoz nem feltétlen szükséges „hiper-szuper kvártély" fogalmát. Az eddig szállásaink közül ez volt a legdrágább, de annyival jobb is. Saját úszómedence a hátsó udvaron, gyereknek játszópark, kocsikázási lehetőség, saját vendéglő, a szobákban kézzel faragott bútorok, televízió... és amit akarsz. Egyeseknek még baldahinos ágy is jutott.

Szokás szerint megbeszéltük, hogy mikor találkozunk és egy kollektív vacsorát ejtünk meg. Aki akarta az még vacsi előtt élvezhette a külső medence hűsítő hatását. A megbeszélt időpontban (szépen kiöltözve, ahogy a hely jellege megkívánta) találkoztunk. A vendéglőben hosszúra nyúlt vacsorával egybekötött, vidám, élcelődésektől nem mentes beszélgetést „foganatosítottunk". (És sokat nevettünk, és kicsit sem sírtunk, mit ahogy megjósolták nekünk.) Az tény... ez a nap közel sem volt olyan fárasztó, mint az előző. A vacsora és a kellemes beszélgetés után elbúcsúztunk egymástól. Megjegyezném a fiatalság előbb búcsút vett tőlük. Tán a baldahinoságy hívó szavainak engedtek??

Napi táv: 53,93 km.

Folyt. köv.