Szóval, az úgy kezdődött, hogy a feleségem remek ötletnek tartotta, hogy a Húsvét hétfői fene nagy locsolkodás elől el kéne menekülni Hollókőre - jobb nézegetni, ahogy másokat öncölgetnek, mint elszenvedni azt. Hiába, no, a nejem örökifjú, nincs szüksége a feltámadás vizére.
Engedelmes férj lévén bőszen bólogattam, és szépen bepakoltam az elemózsiát a csomagtartóba, a gyerekeket beinstalláltam a gyerekülésbe, sőt, még a sógornak is szorítottam helyet. Ezek után a had amazon vezére is helyt adóan biccentett, s jelt adott az indulásra.
Ha leszámítjuk kis híján balesetbe torkolló balra térésünket a 21-es főúton, eseménytelenül telt az út egészen Alsótoldig. A nevezett település után azonban az előttünk lévő néhány autóból álló kocsisor megszűnt haladni. Először azt gondoltam, tán valamelyik helyi erő terelte ki teheneit az útra, mivel azonban szembe rendületlenül jöttek mindenféle járművek, eme elképzelésemet kénytelen voltam elvetni. Pár másodperces nyaktekerészés után nekünk is leesett, hogy ez bizony a Hollókőre tartó sor vége. A jelek szerint sokak neje gondolta hasonlóan jó ötletnek az „ájtentikus" népi locsolkodás közvetlen közelből történő megtekintését. Ennek az összhangnak viszont az lett a következménye, hogy a hátralévő nyolc kilométert lépésben tettük meg a verőfényes kora délutáni napsütésben. Sebaj, vigasztalásképpen kőről kőre megtekinthettük Felsőtold összes nevezetességét. Így, egyes számban.
Végül csak begördültünk valahogy a festői Hollókőre, s csodák csodájára még parkolóhelyet is találtunk a falu központja közelében. Hamarosan - belépőjegyeinket lobogtatva - végre elvegyülhettünk az ünnepi, bámész forgatagban. Nem állnak rendelkezésemre statisztikai adatok, de a kocsisor hosszából, a kimenő forgalomból, és az egy macskakőre jutó turisták számából arra következtetek, a látogatók száma talán még a százezret is meghaladta aznap, s ottlétünkkor jó pár tízezren hömpölyögtek a lejtőn le, hegynek föl.
Jómagam még nem jártam e helyt, így kíváncsian forgattam fejem minden irányba abból a megfontolásból, hogy minél többet érzékeljek a hely szelleméből. Sok sikerrel nem jártam, mert a kilátást jórészt eltakarta a többi nézelődő. Persze azért némi lökdösődés árán sikerült olyan helyet kiverekednem magamnak, hogy be-beleshessek a hagyományőrzés céljából felújított (és szépen karban is tartott) parasztházak ablakain, vagyis sikerült „bepillantást nyernem" a régiek világába.
A skanzenek jelentős része kétfajta intézménynek adott otthont: vagy múzeum, vagy étterem volt bennük. A viszonylag szűkös portákon fel-felfedezhetett a figyelmesen szemlélődő egy-egy, már a múlt században is egyre kevesebbszer elővett használati tárgyat - szekeret, kaszát, horolót s más hasonlókat. A kőből és vályogból épült porták fából készült homlokzatai többnyire elárulták, az Úr melyik évében kerültek helyükre a keresztgerendák; a deszkába faragott szellőzők szerint java részük az ezerkilencszázas évek első harmadából datálódik.
A népművészeti elemekkel díszített léckerítések és a lejtős, girbegurba út közt utcai árusok állították fel standjukat a zsendülő fűbe, s lelkesen kínálták portékájukat. A pénztárcájukat apasztani szándékozók kedvükre válogathattak a különböző hagyományőrző, általában kézzel készített (festett, faragott) ajándéktárgyak közt. Volt ott minden, mint a búcsúban, a porcelántányéroktól a fonott karosszéken és faragott madárkákon keresztül a matyó hímzéses réklikig, pántlikákig. Aki pedig megéhezett, viszont drágállta az éttermek árlapját, megtömhette bendőjét pereccel, kürtős kaláccsal és mindenféle sült húsokkal.
A programfüzetként és térképként is szolgáló belépőjegy fennen hirdette, hogy hol és milyen időközökben kerül sor a tradicionális lányriogató locsolkodásra, s ilyenkor a megjelölt helyen és időpontban még inkább koncentrálódott a mulatság megbámulására mindig kész tömeg. Maga a műsorszám annyiból állt, hogy ifjoncok egy csoportja az utcai kútnál csőre töltötte kannáját, amit az áldozati bárány szerepét betöltő bakfisok tisztes távolból figyeltek nagy heherészés közepette. Amikor csordultig telt valamennyi vödör, a legények határozott léptekkel támadásba lendültek a menekülést is alig színlelő lyányok ellen. Utóbbiak azután fogták igazán menekülőre a dolgot, amikor először zúdult nyakukba a pincehideg áldás, de akkor már késő volt. A fiúk szépen sorban levadászták őket, addig nem volt kegyelem, míg víz súlya húzta le kezüket. Ezek után a nézők - kiknek közben feltörte hátát egynémely házfal - leeresztették kameráikat, fényképezőgépeiket, s elégedetten nyugtázták, „na, ez is megvolt", s odébbálltak másfelé nézelődni.
Erre leginkább a nagyszínpad kínálkozott alkalmasnak, ahol mindenféle néptáncegyüttesek ropták egész nap, miközben a zenészek húzták a talpalávalót. Libbentek a szoknyák, csattogtak a csizmák, forogtak a párok, szólt a muzsika, dörgött a taps. A műsorfüzet szerint e színpad adott helyet a nap kiemelkedő eseményeinek is: idősorrendben a tombola nyereményhúzásának, a Csík zenekar koncertjének és az azt követő táncháznak.
Mivel gyermekeinkkel együtt nagy rajongói vagyunk a kecskeméti formációnak, négy óra előtt nem sokkal szépen felsorakoztunk a színpad előtt, hogy jó helyről láthassuk, hallgathassuk a különböző feldolgozásokat. Igen ám, de csúszott a program, így végig kellett néznünk a tombola nyerteseinek kihúzását is, feltéve, hogy nem akartuk elveszíteni nehezen megszerzett jó helyünket. Márpedig mi nem szerettük volna, így végigszenvedtük mi is a műsorközlő kínlódását, akinek nem a szemüvegével volt baj, csak a karja volt rövid, és talán ezért is törött bele a bicskája annyiszor a macskakaparással papírra vetett nevekbe és címekbe. Mivel ajándéktárgyból volt dögivel, a szétosztásuk is sokáig tartott, ezért a pár perces késést sikerült háromnegyed órásra növelni. Miközben kissé türelmetlenkedő csemetéink egyenszürkére taposták cipőinket, szembesülhettünk a ténnyel, hogy Hollókőn gyakorlatilag összmagyar találkozó volt, mert akadt nyertes Szegedről, Budapestről, Lőrinciről, sőt, még Felvidékről is. Mi, pécsiek nem nyertünk semmit, igaz, szelvényt sem adtunk le...
Végül elfogyott az utolsó csupor is, s végre elkezdődhetett a várva-várt koncert. Azaz kezdődhetett volna, ha a zenészek nem jelentik be, hogy még húsz percnyi türelmünket kérik a behangosításhoz. Hát, a közönség soraiban abból volt a legkevesebb, sokan morgolódtak (hangosan is), többen pedig hazaindultak. Mi pedig az eget kémleltük gyanakodva, merthogy egyre sötétebb felhők kezdtek el gyülekezni az égen. Rögtönzött versenyfutás kezdődött: a muzsikusok hangoltak, a fellegek közeledtek, mi meg lestük, melyikük ér célba hamarabb. Végül a Csík zenekar tagjai összenéztek, egyetértően bólintottak, s egyikük megjegyezte: „Akkor kezdjük!" Ebben a pillanatban lehullott az első kövér esőcsepp, melyet rögvest ezer másik követett. Hogy a zenészek milyen gyorsan pakoltak össze, nem láttuk, mert ekkor már lóhalálában kaptattunk felfelé a dombon parkoló autónkat keresve. Mire megtaláltuk, hasonlóan eláztunk, mint a meglocsolt leányok, annyi volt a különbség, hogy mellettük nem csattogtak villámok.
Ha odamenet lépésben haladtunk, visszafelé is legfeljebb csak araszoltunk, mert az zápor egyszerre kerekítette útra a népet. Miközben a kocsi fűtésétől remélve száradást gurultunk lefelé a völgybe, áldottam a sorsot (és józan eszemet), hogy nem hallgattam nejemre, aki odafelé már Alsótold után azt követelte, hogy parkoljunk le valahol, és sétáljunk el Hollókőig. Így viszont mi kerülgettünk másokat, s nem minket kerülgettek.
Vagy háromnegyed óra után visszaérkeztünk kiindulópontunkra, a dédnagymamához, ahol először is azt konstatálhattuk, hogy ott egyáltalán nem esett, másodszor pedig azt, hogy bizony, változik a világ. Életem párja és öccse gyermekkorukban minden Húsvét hétfőn elzarándokoltak Hollókőre, de az emlékeikben élő képekből mára csak a házak maradtak meg. A többit, a bensőséges hangulatot, az ünnep egyszerűségét és tisztaságát elmosta az eső, az idő árja és a tömeg. Azért a hely szép maradt, s bennem, aki először jártam ott, gyökeret vetett a szándék, hogy ismét látogatást tegyek Hollókőn. Az viszont valószínű, hogy nem jövő Húsvétra fogom időzíteni.

2009-04-18
Miholics Zoltán