Apáti templomrom - Csúcshegy - Tihany - Barátlakások - Tihanyi móló

Táv: 12 km
Szintemelkedés: 250 m

Szombaton reggel szemerkélő esőben ugyan, de egyáltalán nem „temetői" hangulatban vártuk „rigójancsi" (kérem nem nevetni, őt tényleg így hívják) buszának érkezését, és szokásához híven pontban meg is jelent, szétrebbentve egy két túl közel merészkedő hátizsákos utast. Mit tagadjuk ilyenkor mindig egy kis tülekedés támad a buszhelyek körül, de azért ülőhely persze előbb-utóbb mindenkinek akad.
A túravezetőnk Wagner Gyuri ismét megállapíthatta, hogy „teltházas" a járat és a rövid „igehirdetést" (némelyek ezt helytelenül túraismertetésnek hívják) követően már robogott is a buszunk a Balaton felé. A szunyókáló túratársak ébresztéséről Péter barátom gondoskodott aki, kedves oroszlánüvöltésre emlékeztető hangján közölte, hogy „Fiúk, elhagytuk a Fehérvár táblát!" Ilyenkor a Gyöngyvirág ősi hagyományai szerint, a fiúknál előkerülnek a kis lapos, jófajta pálinkát, vagy egyéb varázsszereket rejtő flaskák, természetesen szigorúan a megfázás - étvágytalanság és búskomorság ellen.
Bő egy órás buszozás után érkeztünk a tihanyi félsziget bejáratához, és a kezdeti riadtság után (ezt némelyeknél a hó nyomán megjelenő irdatlan sártenger látványa okozta) P+ jelen indultunk el és pár perces séta után már elénk tárult a terméskövekből emelt, letisztult egyszerű szépségű, két a török időkben elpusztult település (Újlak és Apáti) egyetlen mementóként ránk maradt épülete, a 12-13. században épült Apáti templom rom. Milyen öröm, hogy gondos építő kezek megőrizték az utókor számára!
A kis nézelődés után, esőkabátba burkolózva, (mint negyven csuklyás szerzetes) elindultunk a Nyereg hegyet érintve a Csúcs hegy irányába. A kaptató mindig meg szokta „rostálni" a mezőnyt, ezen a napon azonban örömmel tapasztaltam, hogy a tizenévestől a „hetvenkedőkig" egyaránt jó tempóban
haladtunk. Menet közben még egy fotózásra visszapillanthattunk a Hátsó tó sziluettjére is.
A jólesően szívdobogtató szakasz végén a Csúcs hegy fogadott bennünket a félsziget túloldalának megkapó látványával: a tó mély szürkéből zöldbe forduló ezernyi színével, a nádasos, zsombékos érintetlen partszakaszok kis öbleivel, ahol még most is megcsodálhatók voltak a szél által felkorbácsolt, feltorlódott jégtáblák által alkotott óriás „kristályok"!
Mindig megérint ez a látvány, és gyakran eszembe ötlik, mennyivel szegényebbek azok az emberek akik számára a Tihany szó egy fizető parkolót, az apátságot, vagy csak egy balatoni strandot jelent.
Szinte észrevétlenül, de az „égiek" is megkegyelmeztek nekünk és végre lekerülhettek a füllesztő esőkabátok! Újra hallhattuk nem csak a madarak de lányaink csivitelését is, természetesen Médink és Piroskánk fel-felcsattanó jókedvű kacajával fűszerezve.
Egy kis kalandtúrát idézve csúszkáltunk le a sáros sziklákon ki botokkal, ki a bokrokba kapaszkodva és megállapítottuk, hogy a tél bizony igen megijedhetett tőlünk, mert temetnivaló havat - hófoltot még nyomokban sem hagyott nekünk.
A kis dombocskákkal tarkított Szalki erdő peremén haladva ismét csak megcsodálhattuk a balatoni panorámát, és észak nyugatról még Aszófő és Örvényes kis piros háztetőkkel körülölelt templomtornyait is fel lehetett fedezni.
Egy kis testnek-léleknek kellemes „eszegetős" kitérő után, (lányaink-asszonyaink kitűnő süteményei-pogácsái hatására, kissé elnehezült gyomorral) folytattuk utunkat immár a mintegy hárommillió évvel ezelőtt a vulkáni utóműködés során keletkezett gejzírmezőn keresztül, ahol újra megállapíthattuk, hogy azért a világ legnagyobb hatású képzőművésze mégis csak a természet, a maga hihetetlenül gazdag formavilágával, változatosságával!
A hajdani hőforrások hatására kialakult kúpok között is leghatalmasabb és talán leglátványosabb az Aranyház gejzírkúp, mely a nevét a tömegesen rátelepedő sárga színű zuzmókról kapta felejthetetlen látványt és élményt nyújtva az odalátogatóknak.
Már csak egy röpke „sziklamászás" várt ránk, hogy a Hármas hegy ormáról elénk táruljon Tihany ősközség látképe a Belső tóval, és az apátság tiszteletet parancsoló tömegével.
Gyors leereszkedés után (ebben természetesen igen nagy segítségünkre volt a jelentős mennyiségű sár, mely itt-ott nyomott is hagyott néhány túratársunk „boldogabbik" felén) elértük a Belső tavat és az ilyenkor csendes, hangulatos utcácskákkal ölelt Tihanyt.
Jó hangulatunkat csak fokozta, hogy ekkorra már a napocska is ki-kikukucskált a felhők mögül, és hol túlpartot fényével beragyogva, hol a Balaton tó tükrén megtörve köszönt ránk, hogy végre arcunk melegén érezzük: ITT A TAVASZ!
Akik már kellően elfáradtak itt maradhattak egy kis nézelődésre, kávézgatásra, és alkalmuk lehetett belülről is megcsodálni a Bencések által 1055-ben alapított apátságot , hiszen innen már a buszunkkal is eljuthattak a túlparti hajóállomásra.
A kis csapatunk másik része rövid órás sziesztát követően a zöld illetve piros jelzésen a Barátlakások felé vette az irányt, útközben érintve a visszhang dombot, ahol ismét bebizonyosodott, hogy ordibálásból még mindig jobbak a fiúk...
Egy kis kaptató, majd leereszkedés után az Óvár hegy oldalában megpillanthattuk utolsó úti célunkat a
A 20 méter magas bazalttufa sziklákba az 1050-es években szerzetesek által készített „lakásokat".
Sajnos egy részüket egy sziklaomlás betemette, de néhányukat sikerült megóvni a történelmünket értő és szerető emberek számára.
A „lakások" használati értékét illetően (nem tudni miért?!) rendkívüli vélemény eltérések adódtak a férjek és feleségeiket illetően, és a halovány „én inkább itt maradnék anyukám! „ című kitörési kísérletek már csírájában elfojtásra kerültek...
A sárral ismét meggyűlt a bajunk a leereszkedésnél és már csak egy pillantást vetettünk a félsziget egyetlen felszínre törő rétegforrására amely az ott élő szerzetesekről kapta az Orosz kút nevet.
Buszra szállásunk előtt már csak egy komoly feladat várt ránk: a bakancstisztítás, hogy szigorú buszvezetőnk higiéniai követelményeinek is eleget tegyünk.
Induláskor kicsit fáradtan, de őszinte örömmel köszöntük meg Wágner Gyurinak és Erzsikének a szép, tartalmas túrát, és mint mindig felhangzott az „ősi" óhaj: „JÖVÖRE, VELETEK, UGYANITT!"

Tatai László